Mellonta Tauta

Rendezője Jon Favreau, és ez a sok okos bácsi írta a forgatókönyvét Roberto Orci, Alex Kurtzman, Damon Lindelof, Mark Fergus, Hawk Ostby, Steve Oedekerk, Scott Mitchell Rosenberg, ahhoz képes, hogy így összedugták a kis buksijukat, nem sikerült túl sok okos dolgot kicsiholni belőle.

A történet dióhéjban:

Főszereplőnk a rosszarcú Jake Lonergan (közvélekedés szerint bizonyára sármos, szerintem hajléktalan kinézetű Daniel Craig – Dzsémsz Bond alakítja) szorult helyzetbe kerül. Megsérült, elrabolták a nőjét, furcsa (számunkra szembetűnően nem mberkéz alkotta) fém bilincs van a csuklóján, körözi a békebíró ismeretlen cselekmény miatt és ki tudja miért, de amnéziában szenved. Ha nem lenne elég baja, akkor a nyugállományú ezredes Woodrow Dolarhyde (Harrison Ford alakítja) a helység nagyhatalmú és meglehetősen keserű kalapácsa további bonyodalmakat okoz és még Ella (Olivia Wilde) a helyi prostituált is ráakaszkodik. Némi nyafogás, méltatlankodás, lövöldözés és ütésváltás után megtekinthetjük a film valódi konfliktusát, ismeretlen repülő objektumok támadják meg a falut, sokakat lelőnek, másokat pedig magukkal hurcolnak.

Az egyik, Jake által lelőtt (mint kiderül karperece hatékony fegyver is egyben) UFO-ból egy (az elején még hatalmasnak és legyőzhetetlennek ábrázolt, később egyre kisebb, esendőbb és szánalmasabbnak bemutatott) szörny szabadul ki és némi garázdálkodás után sebesülten elmenekül. Megszületik a kényszerű kompromisszum, az eddig szemben álló felek felkerekednek, hogy megmentsék az elraboltakat. Természetesen, ahogy az lenni szokott, menet közben újabb szörnyű felfedezéseket tesznek. Az idegenek aranyat bányászni jöttek ide, ez még csak az előőrsük. Ezen felül szisztematikusan gyűjtik be és boncolják fel élve az mbereket, annak érdekében, hogy a későbbi megszállás alkalmával információ hiányból kifolyólag ne ütközzön akadályba a kiirtásunk. Elláról kiderül, hogy bosszút állni jött, ő sem mber, egy olyan faj utolsó képviselője, akik ráfáztak ezekkel az idegeneinkkel.

Széles körű összefogás valósul meg, Ella az űrlény, Lonergan régi bandája, az indiánok és Dolarhyde maradék emberei közös erővel és leleménnyel rúgják szét az idegenek hátsóját, de nagyon… a végére mindenki boldog lesz (vagy amnéziás, a kettő szinonim)…

Pár gondolat a western és a sci-fi toposzokról:

Rendkívüli módon elcsépelt motívumokból táplálkozó jeleneteket láthatunk (azt hiszem ezt a mondatot már leírtam párszor). Western vonalon semmi újat nem sikerült mutatni (vártam, hogy Jake mikor kezd el szájharmonikázni, de szerencsére nem kezdett). A sci-fi részek szintén nem hoztak új ötletet. Ha bele gondolunk, a fehérmber tűzzel-vassal irtotta az őslakókat (na meg persze mindenkit, aki útjában állt) és mindenre képes a javakért (példánkban aranyért, de lehetne az bármi), rabol, fosztogat, gyilkol, kínoz… és ha kimerül egy lelőhely, akkor mindent hátrahagyva tovább áll. Csak az mber viselkedik így (kegyetlenül és mberien), ez tény. Ezeket a tipikus mberi tulajdonságokat rátestálni az „idegenekre”? Ettől nem válnak sem ijesztővé, sem idegenszerűvé, sem mbertelenné. Tényleg valami kreativitást kéne már vinni az idegen fajok viselkedésének és motivációjának megformálásába. Ez a tükörbe nézés egyrészt nevetséges, másrészt az ilyen jellegű lényábrázolással önmagunkat parodizáljuk ki (amit megtettünk már ezerszer, még sem jobbultunk tőle).

Végképp kiverte a biztosítékot, hogy a menekülő idegen űrhajó tolósugarában vígan ugrálnak az mberek, nem fújja el őket és nem is égnek szénné.

Ami még is (kicsit) elvitte a történetet a hátán, az a két főszereplő (Daniel Craig és Harrison Ford) alakítása volt, végül is nem bántam meg, hogy megnéztem.

Technikai okokból (mivel ez éppenséggel az év utolsó napja) idén már nem lesz több poszt, úgyhogy ez egyben évzáró poszt is. BUÉK mindenkinek, aki szereti!

Ezzel a kis szösszenettel zárnám a szerzővel készült beszélgetést, de nem kell elcsüggedni, februárban várható az új könyvének hazai megjelenése (Szürkület).

Rhewa: Ha esetleg megfilmesítenék a Metró könyveket, akkor ragaszkodna hozzá, hogy a forgatókönyvet Ön írja meg?

Dmitry Glukhovsky: Már megírtam a forgatókönyvet. Megmutattam amerikai producereknek, akik azt mondták, hogy „Nagyon köszönjük, nagyon érdekes írás, feltétlenül használni fogjuk egyik-másik elgondolásodat.”. Nagyjából egy évet áldoztam az életemből ennek a forgatókönyvnek a megírására… Az élet kegyetlen dolog. (mosolyog)

Rhewa: Említette, hogy a Metró univerzumhoz beküldött írások között vannak külföldi szerzők, különböző helyszínen játszódó írások. Volt esetleg olyan próbálkozás, amely ezt a posztapokaliptikus világot a feketék nézőpontjából ábrázolta volna?

Dmitry Glukhovsky: Igen, voltak ilyen próbálkozások, amatőrök kísérletei, hogy megpróbálják a feketék nézőpontjából megfogni ezt a világot, de ezeket nem adtuk ki.

Nem vagyok biztos benne, hogy a feketék orosz nyelven beszélnek, hogy egyáltalán beszélnek bármilyen nyelvet. Én úgy gondolom, hogy az a könyv, ami a feketék nézőpontjából mutatná be ezt a világot, az nem betűkből állna, hanem háromdimenziós ábrákból. Ők ilyen mentális alakzatokban gondolkodnak és kommunikálnak egymással.

Természetesen, aki kész arra, hogy megírjon egy ilyen kéziratot, hát isten neki, várjuk a tehetségeket, csak kérem, ne felejtsenek el hozzá 3D szemüveg mellékelni, hogy el is tudjuk olvasni. (mosolyog)

Köszönetnyilvánítások:

• Gulyás Zsuzsannának (Európa Kiadó munkatársa) a kommunikációért és a segítségért,
• M. Nagy Miklósnak (Európa Kiadó és a Glukhovsky könyvek szerkesztője) a bíztatásért és a tolmácsolásért,
• Abonyi Rékának (műfordító) a tolmácsolásért,
• Bazsó Mártonnak (a Glukhovsky könyvek fordítója) a térképpel kapcsolatos hathatós segítségért,
• Kasuba Lídiának (Európa Kiadó marketing menedzsere) a bátorításért, a kiváló szervezésért és a lehetőségért,
• Dmitry Glukhovsky írónak a könyveiért és a készséges válaszaiért,
• Hornos Tamásnak a grafikai munkákért a fotókért és a video felvételért,
• dr. Sz.E.-nek a diktafonért,
• Kovács Andreának (alias Rhewa-nak) a közreműködésért és a szerkesztői munkájáért,
• az Alexandrának a helyszínek biztosításáért,
• és nem utolsó sorban a szeretteimnek a sok, sok türelemért!

Hamarosan jelentkezem a Metró 2034 könyv ismertetőjével.

Kívánok mindenkinek Kegyeletteljes Karácsonyi Ünnepeket!

Ismerős a történet, az alapötlet egyik kedvenc disztópiából, a Logan futásából ered. Részletkérdés csupán, hogy 21 év helyett 25, kristályvirág helyett óra, “örömcigányok” helyett percvadászok, álomrendőr helyett időrendész, teljesen ingyenes társadalmi emlő helyett idő-pénz. Szóval az ötletet ügyesen korunkhoz igazították, de ezt nehezen tudnám zseniális újításnak nevezni.

Főszereplőnkkel Will Salassal megtörténik a csoda. Megmenti egy mélydepressziós időunt időmilliomos fickó sznob fenekét a percvadászoktól és cserébe orvul kap tőle száz évet. Salas gyanúsítottá válik, amikor az időunt öngyilkosságot követ el. Így kezdődik a történetünk, alkotók szerinti „izgalmakban bővelkedő” lényegi része… (megkíséreltem befejezni a poénok lelövését, de sajnos nem sikerült, úgyhogy a cikk további részei is rontatják az első megnézés élményét)

Számomra a történet valódi lényege és tényleges vége az, amikor Salas aki maga is időmilliomos, nem ér oda kellő időben és egy számára nagyon fontos mber fut ki az idejéből pár másodperc híján… Ez a jelenet a 21dik percben következik be, tulajdonképpen addigra mindent megkapunk, teljesen egyértelmű választ a képünkbe az időközben esetleg felmerült kérdéseinkre.

Idáig volt érdemes nézni a filmet, mivel az eszmei mondanivaló elhangzott, a tanulságot levonhatjuk és be is vésődött, mivel a katarzis élmény ráerősít a hatásra (érzelmesebbek élvezhetik a gombócot a torkukban), a többi már csak kép-zet-cséplés és időpocsékolás. Természetesen rááldoztam az utolsó felhasználható 80 percemet és végignéztem az innentől el-holly-naivosított alkotást (el is megyek robotolni egy időgyárba, hogy további felhasználható percekhez jussak).

Foglaljuk össze, hogy mit is látott az ámrikánus közönség az első 21 percen:

• ennek az egész időpénz-időtőke-időbank-időkamat-időosztalék-időmenyország rendszernek az égvilágon semmi értelme
• de legalább nincs is reális időgazdasági alapja, egy Salasféle fickó által elkövetett nagyobb altáji szusszanástól bedőlhet az egész időtőzsde, esnének az időmutatók és veszélybe kerül az egész idő-pénz-rendszer
• mindenki szenved az idő uralmától, komoly igény van az abbahagyásra és más alapokra helyezésre, még sem teszik ezt
• az időgazdagok kizsákmányolják és elnyomják az időszegényeket
• aki szegény, azt gettóba zárja az időhiány, hiszen ez egy időjogállam
• aki időgazdag, annak korlátlanok a lehetőségei
• de alkalmasint neki is ugyan úgy húzzák ki a dugót a konnektorból, mint bárki másnak, mert senki ideje nem tart örökké
• idővagyona kvázi semmivé lesz, de számára mindenképpen
• és a társadalmi vetületeken túlmutatva, szívünk egy időzített bomba, minden dobbanása végleges időmegállással fenyeget
• ha a karunkban hal meg egy szerettünk, akkor elfogyott a rá fordítható idő

Nekem ez a film társadalomkritika és a világgazdasági válságról, az anyagi javak világ szintű egyenlőtlen felosztásáról szól.

Láthatták a kedves ámrikánus polgárok azt is, hogy ilyen filmek megnézésével múlatják az időt, ahelyett, hogy azzal foglalkoznának, ami igazán fontos. Az a 13 számjegyű óra mindenkiben leketyeg, ne legyünk olyan naivak, hogy lumineszkáló felirat nélkül nem vesszük észre magunkon a fogyását.

Szóval erről szólna ez a film és elég is volna belőle ennyi, ha nem folytatódna, de sajnos folytatódik.

Elcsodálkoztam azon (amúgy nem vagyok fényes se matekból, se pókerből), hogy Salas cirka 116 évből (az első körben 50-nel emelet Weis és azt tartotta) hogyan tudott az utolsó körben 200-as emelést megadni és még ráemelni?

A további jelenetekben egy klasszikus Bonnie és Clyde történet van kibontakozóban. Azzal a érdemi különbséggel, hogy a valóságban Bonnie és Clyde szociopata bűnözőpáros volt és nem lehet őket társadalmi értelemben pozitív hatásokkal felruházni (mindamellett el kell ismerni, hogy az ámrikánus kriminológiában emblematikus figurák, akár csak Charles Manson). Szóval a Will Salas – Sylvia Weis párosa modern Robin Hood-ként tevékenykedik. Nem tombolnak és rombolnak (holott azt várnám), hanem elveszik az időmilliomosoktól az időt és odaadják az időszegényeknek. A filmben nem létezik fő gonosz, csak egy pár langyos fő töketlen és egy csomó fél langyos fő kellemetlen figura van. Salasék kerülik a percvadászokkal (potenciális fő gonossz?) történő perpatvart, de aztán még is sikerül őket elintézni. Minden komolyabb nehézség és csavar nélkül, egy klasszikus fész to fész, skorpió-szkanderben (aki nem tudja, hogy miről beszélek, az nézzen meg pár Charles Bronson, Clint Eastwood Westernfilmet, hátha beugrik valami) Salas lenyomja őket.

Ami számomra feltette arra a bizonyos „I”-re a pontot az volt, hogy a film végére Will Salas – Sylvia Weis páros megvalósítja azt az idő-gazdaság-összeomlást, amitől az eddigi disztópikus világból megszületőben van a tökéletes Kánaán szerű utópia, a nagy közössé tett idő (kommunizmus és anarchia egy sajátos elegye). Ha még ez sem lenne elég mentális csapásnak, akkor megkapjuk a záróképeket, az időrendészek hazamennek, Salasék pedig megtámadják a mega-giga-terra-idő-bankot. Természetesen ez kicsapta nálam a biztosítékot, nem értem, hogy ha kezdenek egy komolynak tűnő mondanivalóval, akkor azt miért szükséges elcsépelt western-krimi klisékkel, béna akció jelentekkel és több emeletesre tupírozott heppi enddekkel agyonverni? Ezek után nyilván nem várható az ámrikánus polgártól, hogy az érdemi eszmei mondanivaló megragadjon, ugyan azzal a kellemes agyi zsibbadtsággal távozik, amivel beült (maximum egy kis „hű engem itt majdnem lesokkoltak, de szerencsére nem engedte a nagy popcorn” érzés marad).

A film látványvilágáról érdemes még szót ejteni, az tetszett benne, hogy nincs telezsúfolva speciális effektekkel, egy steril látványvilágot kapunk és az időszámláló folyamatos mutogatását, amitől az mbernek félszorongásos érzése támad, passzolt az ízlésemhez. A szereplők közül egyetlen egyet sem sikerült felismernem, a rendező neve sem mondott semmit, kárnak néztem meg a Port-hu-n, hogy kik ezek a számomra no-name arcok (főszereplő Justin Timberlake? Hát az meg kicsoda? Andrew Niccol rendezte? Nem emlékszem jól, elmúltam 25, nincs időm az ilyen dolgokra.).

Minden esetre ajánlom ezt a sci-fi-krimi-idő-western filmet megnézésre mindenkinek, akinek fájó pontként van jelen az életében a múló és szintén olyan súlyos ketyegési frusztrációtól szenved, mint én.

A nyelvi korlátok áthidalásában M. Nagy Miklós volt segítségünkre.

Dmitry Glukhovsky: Jelenleg hivatásszerűen írok.

Szergely: Mesélne arról, hogy melyek voltak azok a klasszikus és kortárs orosz sci-fi írók, akik hatást gyakoroltak a munkáira, illetve kik azok, akiket szeret olvasni?

Dmitry Glukhovsky: Kamasz koromban kizárólag fantasztikus irodalmat olvastam, később azonban a legtöbb fantasztikus mű kezdett unalmassá válni. Azok az írók, akik kizárólag kalandokat írtak le a műveikben (az író a hard-scifi tematikára utal) azok, már nem szereztek nekem semmilyen örömet. Azok az írók maradtak számomra fontosak, akik ezeket a fantasztikus vagy tudományos fantasztikus elemeket felhasználva, az embert és a társadalmát különböző szituációkba, konfliktusokba helyezve feltárták változásainak esetleg fejlődésének központi kérdéseit, lehetőségeit.

Értem ez alatt azokat a műveket, melyekben az emberi lélek és személyiség fejlődés fontosabb, mint a kalandok és a technológia.

Négy olyan írót tudok említeni, akik ezt az élményt át tudták adni nekem; a Sztrugackij testvéreket, Stanislaw Lemet és Ray Bradburyt. Természetesen elismerem Asimov prófétai zsenialitását, rokonszenves számomra Clifford Simak és megmaradt bennem afféle gyermekkori nosztalgiaként Kir Bulicsov művei iránti szeretet.

A tudományos fantasztikus írók közül keveset lehet igazi írónak nevezni. Ez alatt nem azt értem, hogy a tudományos fantasztikus tematika lenne valamilyen tekintetben hiányos. Bár ezt a műfajt a legtöbb helyen gettóba zárják, sajnos ez a tendencia a modern orosz irodalmi nézőpontra is jellemző. Úgy gondolom, hogy a grafománok számára egyfajta menedéket, járhatóbb önkifejezési lehetőséget biztosít a fantasztikus irodalom, mint a „magas-irodalom”. Könnyebb technokrata sci-fi könyvet írni, mert nem kell az emberi lélekkel foglalkozni, csak ki kell találni mindenféle kalandokat.

Ahhoz viszont, hogy „magas-irodalmat, vagy komoly irodalmat” műveljen az ember, elég jól kell ismerni az emberi természetet. Akiket említettem, igazi nagybetűs írók, anélkül, hogy bármiféle a tematikai könnyebbséggel élnének, a sci-fi adta lehetőségeket kihasználnák, ezáltal könnyebb utat keresve a műveikben.

Rhewa: Az Ön számára ezek szerint az a történet, ami voltaképpen csak a technológiákkal és a tudománnyal játszadozik és úgymond „elméleteket gyárt” például az űrutazásról, vagy egy bolygó kolonizálásáról, de nincs mögötte igazi emberi történet, az voltaképpen nem is igazi sci-fi?

Dmitry Glukhovsky: Igen ez tudományos fantasztikus tematika, de nem tartom igazi irodalomnak.
Mi értelme volna bármilyen tudományos felfedezést vizionálni, ha az író nem tudja kifejteni azt, hogy ez milyen hatással lehetne az emberek sorsára, lelkére, vagy a társadalmukra.

Eszembe jutott még Philip K. Dick – The Man in the High Castle (1962) /Az ember a Fellegvárban/ című műve. Vele az a helyzet, hogy miközben vannak olyan könyvei, mint a fent említett mű, ami pszichológiailag nagyon finoman ki van dolgozva, van rengeteg olyan írása is, ami egyszerűen olcsó ponyvairodalom. Dick köztudottan LSD-vel élt, talán ez okozhatja a művei közti markáns különbséget, amitől olyan érzése támad az embernek, mintha nem is ugyan attól a szerzőtől olvasna. Valami egészen elképesztő, hogy milyen pontos prognózisokat tudott megfogalmazni. Nem vagyok biztos abban, hogy igazán írónak lehetne tekinteni, de az biztos, hogy a XX. századi tudományos fantasztikum egyik legérdekesebb, legkiemelkedőbb képviselője.

Szergely: Mi volt az az inspiráció, ami elindította az írás irányába, miért pont a disztópia irányába hajlik? Három könyve lesz hamarosan nálunk elérhető, ha jól tudom mindegyik disztópikus írás.

Dmitry Glukhovsky: Miért nem utópikus könyveket írok? (mosolyodik el a szerző) Mert az utópia egyszerűen unalmas, az embert mindig a konfliktus érdekli. Összeütközése másokkal, önmagával. Ha az életben minden jól megy, minden édes, akkor miről lehetne egyáltalán írnom? A hős csak az ellenállásban tud megszületni. Ha a karakternek nincs mivel szembeszállnia, akkor egyszerűen nincs miről írni. A klasszikus mítosz is arról szól, hogy a hős meggyőződésből, belső indíttatásból próbálja átalakítani a világot. Ez nem olyasmi, amit mi (sci-fi szerzők) kitaláltunk, hanem ez egyszerűen az ember természetében mélyen benne gyökerezik.

Rhewa: Az előző kérdéshez ugranék vissza egy pillanatra, mi a véleménye Aldous Huxley Szép új világ című munkájáról?

Dmitry Glukhovsky: Nem olvastam sajnos Huxleyt, de olvastam George Orwell 1984-ét, Jevgenyij Zamjatyin – Mi című könyvét, és mind a kettő nagyszerű történetnek tartom. Minden disztópia egyébként arról szól, hogy egy adott társadalmi helyzetet a legszélsőségesebb formájáig eltúloz az író. Azt hiszem, hogy minden jó tudományos fantasztikus mű valamilyen mértékben társadalmi töltéssel is kell, hogy bírjon. Sokkal érdekesebb, hogy ha nem valamiféle absztrakt, kitalált ötlettel foglalkozik egy disztópia. A legjobb, ha a jelen tendenciákat fokozza egészen az abszurd szélsőségig. Minden olyan társadalomban, ahol a szabadságot valami fenyegeti, ott a disztópia nagyon is aktuális téma.

Szergely: Talán furcsán fog hangozni ez a kérdés, de honnan jött az ötlet? Miért pont a moszkvai metrót választotta a története helyszínének?

Dmitry Glukhovsky: Azért mert ez a hazám, ott nőttem fel. Sokkal logikusabb, és hitelesebb, ha arról írok, amit ismerek és szeretek, mintha valamilyen konjunktúrás megfontolásokat figyelembe véve mondjuk New York-ba helyeztem volna a történetet. Különben is, Manhattant már százezerszer lerombolták, ebből már mindenkinek elege van. Rengeteg olyan ember van, aki boldogan olvasna egy könyvet arról, hogy milyen a lerombolt Moszkva…

Szergely: ettől a véleménytől elhatárolódom...
Dmitry Glukhovsky: (mosolyog, szatirikus éllel folytatja): Ez akár magyar, lengyel, cseh, ukrán, német, japán, de még az orosz olvasónak is érdekes lehet.

Szergely: Azt olvastam, hogy 2002 környékén írta az első novelláját a Metró 2033 világáról, amit saját weboldalán tett közzé, majd ez a történet szépen lassan fejlődött, átalakult. Ez az oldal változatlanul elérhető. Mi a különbség az online és a kiadott Metró 2033 között?

Dmitry Glukhovsky : Ahhoz, hogy erre válaszolni tudjak, először is azt kell elmagyaráznom, hogy a Metró 2033 nem egyszerűen egy akció thriller. Annál, hogy milyen kalandokon megy át a főhős, sokkal fontosabb az, hogy milyen gondolatok forognak eközben a fejében. Nem csak arról van szó, hogy mindenféle ellenséggel kell megküzdenie és mindenféle harcokba keveredik. Minden egyes állomáson új gondolatokkal, új eszmékkel, új vallásokkal ismerkedik meg. Keresi azt az eszmét, amiben ő maga hinni tud, mindezek hatására a benne megfogalmazódó egzisztenciális kérdésekre próbál választ találni, meglelni a helyét és feladatát az életben. Ezért annak ellenére, hogy az élményei a nihilizmus felé löknék, afelé, hogy azt gondolja, hogy senkiben és semmiben nem lehet hinni, ő más következtetésre jut.
Arra, hogy neki igen is van feladata az életben, és ezt a feladatot, ha törik, ha szakad végre is kell, hogy hajtsa. A regény első változatában, amikor eljut ehhez a gondolathoz, egy eltévedt golyó megöli, mielőtt még eljutna a Polisz-ba. Ez volt az én válaszom az ő kérdéseire, az ő keresésére.
A kiadók ezt váratlan fordulatnak gondolták, és nem is jelentették meg a könyvemet. Az olvasók közül is sokan felháborodtak ezen a fejleményen. Akkor úgy véltem, hogy engem nem érdekel senki, így ahogy van, az interneten publikálom a könyvemet, nem baj, ha ők nem értik meg az én zseniális elgondolásomat.

Szergely: Szerintem zseniális lett volna így is…

Dmitry Glukhovsky : (mosolyog) Voltak aztán olyanok is, aki bíráltak és azt mondták, hogy eladnám magam a piacnak, a kapitalizmusnak, ha mégis átírnám a történetet. A regény átírásának valódi apropója az lett, hogy unatkozni kezdtem a munkahelyemen. (mosolyodik el ismét) Rájöttem, hogy szeretném folytatni Artyom kalandjait. Megadtam magam azon internetes olvasóim nyomásának, akik követelték a folytatást. Szóval az első változat tulajdonképpen fele akkora, mint a végleges verzió. A munkának két évvel később kezdtem neki, interaktív formában. Fejezetenként közöltem az interneten, az erre érkező olvasói reakciók befolyásolták, hogy miként alakuljon tovább a történet.

Szergely: Jól értem azt, hogy a 2033 végén Artyom azzal, hogy leveszi a gázálarcát, gyakorlatilag öngyilkos lett?

Dmitry Glukhovsky: Nem. Kifejtem… van Makszim Gorkijnak egy elbeszélése, (Ének a sólyomról olvasható a MEK-en) egy kígyóról és egy sólyomról. A sólyomnak eltörik a szárnya, haldoklik és lehullik egy barlangba. A barlangban találkozik egy kígyóval, aki beszél hozzá. A végén a sólyom meghal és a kígyó ott marad a barlangban.

Artyom megérti, akár csak a Gorkij műben a kígyó, hogy aki csúszás-mászásra született, az repülni nem tud. A Metró 2033 utolsó fejezetének címével -Földnek szülöttei-, erre próbálok utalni.

Szergely: Pedig azt gondoltam, hogy ez az egyik legerősebb képe, amit használ.

Nem gondoltam arra, hogy a sugárzás miatt Artyom meghalna. Utazásának elején az alagútlakók számára a feketék a démonizált ismeretlent testesítik meg. A történet végén azonban, amikor Artyom ráébred arra, hogy kik is ők valójában, már késő, a sztalkerek megsemmisítik a „fészket”. Az emberek az alagutakban csak a csúszó-mászó életmódot ismerik, képtelenek arra, hogy más perspektívát is magukévá tudjanak tenni, ezért nem tudják felfogni azt, hogy kik is a feketék.

Artyom ráébred arra, hogy az új humanoid faj kiirtásával megfosztották magukat attól a lehetőségtől, hogy újra a felszínen éljenek.

Amikor leveszi a gázálarcot a fejéről és elindul visszafelé a metróba, az utolsó szava az, hogy haza, mert más otthona sem neki, sem az emberiségnek most már nem lehet.

Folytatása következik!

Háromnegyed hét körül érkeztem meg az Andrássy út 39 szám alatt található Alexandra könyvesbolthoz, melynek első emeleti kávézójába került megrendezésre a vacsora.

Nos, mint kiderült a komplett öltöny nem volt szerencsés választás részemről, mert a teremben meglehetősen meleg volt. Sebaj, ennek örömére mindannyian neki vetkőztünk, pláne az első bor megkóstolása után, de erről majd később.

Három nagy asztalnál foglalhattunk helyet, Lídia jóvoltából Dmitry-el közvetlenül szemben kaptam helyet, ennek nagyon örültem és köszönöm. A Lotz teremben működő kávézó jellege miatt a beszélgetés elég nehézkesen indult be (olyasmi érzésem volt mintha egy pódiumon ülnénk, én ráadásul háttal, és mindenki minket nézne), az asztalok két szélén ülők az alapzajtól és a zenétől nem sokat hallhattak. A szerző több nyelven is beszél (legjobb tudomásom szerint orosz, angol, német, francia, spanyol és héber), a társalgás angolul és oroszul zajlott, M. Nagy Miklós szerkesztő és Abonyi Réka műfordító volt ebben segítségünkre (meglepődtem magamon, hogy mennyi mindet megértek oroszul is, válaszolni inkább nem próbáltam), köszönet érte Nekik.

Beszélgettünk szinte mindannyian az íróval, az első benyomásaim azok voltak, hogy először is Dmitry szemérmetlenül fiatal (még hozzám képest is az), másrészt iszonyatosan laza, mosolygós, jó kedélyű, mindenről van véleménye, terjengősen beszél róla, viszont nagyon jól felépített klisék és sablonok szerint kommunikál a kérdezővel és ebből kizökkenteni nehéz (ezt próbáltam jól a fejembe vésni a másnapra tervezett Glukhovsky interjúval kapcsolatban).

Jót mosolyogtunk M.Nagy Miklós felvetésén, hogy mondjuk el, ki és milyen kifejezésre emlékszik az orosz órákról. Mindenki mondott valamit, csapni való kiejtéssel, én maradtam az „ucsítyelnica nyiktó nyá a cusztvujetnél”. Arra terelődött a beszélgetés, hogy olvasta e már esetleg valamelyikünk mind a két kötetet? Én már igen és mind a kettő nagyon tetszett. A Metró 2033-at elsősorban a szimbólum rendszere és a társadalomkritikai rétegei miatt élveztem nagyon, a 2034-et pedig a karakterek jellemfejlődése és útkeresése miatt. A szerző mondta, hogy ezt nagyon érdekesnek találja (mármint, hogy nekem tetszett a második rész), ugyanis hazájában a Metró 2033 kötetnek nagyon jó volt a fogadtatása, viszont a második kötethez vegyes érzelmekkel viszonyultak a rajongói és komoly kritikát kapott. Nem értették a szándékát, hiányolták belőle Artyomot, mint aktív résztvevőt… További kérdések hatására elmondta, hogy a 2033 kötete azért hosszabb és részletesebb, mert ott ismerkedett a helyszínnel, az ötlettel és dolgozta ki a Metró 2033 világát, szóval az egyfajta Bibliának tekinthető, míg a 2034, ami nem szoros folytatása történetnek, az egyfajta lezárást ad a megkezdett gondolatainak. A két regénnyel kontrasztot szeretett volna képezni, férfi főszereplő-női főszereplő, fekete-fehér, északi metró- déli metró szembeállítás segítségével. Egyértelművé tette, hogy ha talál olyan pontot, amit a jelenleg lezártnak, egésznek tekinthető 2033-2034 történetekhez tud illeszteni, akkor megírja a 2035-öt is (én már várom). Mesélt arról is, hogy a 2033 lényegesen több réteget tartalmaz (idegen gyűlölet kirekesztés, sokelemű eszme és társadalomkritika, akció és SF disztópia), mint a folytatása (emberiség útkeresése, karakter jellemfejlődés, természetesen SF disztópia köntösben). Továbbá megtudhattam, hogy a szerző nem nős, viszont van egy kilenc hónapos kislánya. (További érdekes részletek a vele készült interjúból fognak kiderülni, aminek az összeállítása folyamatban van.) Eztán a szerző átült a másik asztalhoz, nálunk pedig kisebb fajta vita alakult ki arról, ahogy Glukhovsky műveit hasonlítottam a Sztrugackij fivérek műveihez néhány pontban. Amúgy vita csak az eltérő kommunikációs szűrőnk miatt volt, remélem nem okoztam ezzel kellemetlen és felesleges vérnyomás emelkedést a vitapartneremnek (ha igen akkor elnézést így utólag).

Lényegesen rövidebb és kevésbé személyes író-olvasó találkozóra számítottam, szóval kellemes volt a meglepetésem. Este tízig élvezhettük Dmitry társaságát, ez így tényleg egy maradandó élménnyé vált, köszönet érte!

Európa Könyvkiadó: Üdvözlünk az Európa Könyvkiadó facebook oldalán. Első kérdésünk: Miért pont az orosz sci-fi vonz Téged?

Szergely Szergejevics Butov: Pontosítsunk, nem csak az orosz irodalom vonzó és nem csak SF tematika vonzó számomra, szívesen olvasok el mindent, ami jó, izgalmas, vagy elgondolkodtató. Viszont azt elismerem, hogy a volt szocialista éra SF irodalma iránt vonzódom. Akkoriban (akár 60-as 70-es évek) nem lehetett a rendszerek visszásságairól nyíltan beszélni, ezért az írók az SF tematikát használták álcaként. Szerintem zseniális művek születtek akkor, csak egy pár szerzőt említek Sztrugackij fivérek, Bilenkin, Dnyeprov, Jemcev – Parnov páros, Ganszovszkij, illetve Stanisław Lem vagy Krzysztof Borun tollából.
Ezen írók műveit örömmel olvastam – olvasom, így nagyon érdekel az is, hogy a 2000-es években mit és hogyan írnak pl. az oroszok. A Metró 2033-al például nem nyúltam mellé.

Gábor Nemes: Szia Szergely! A Metró 2033 elnyerte a tetszésedet, írtál erről a blogodon is. Mióta vezetsz könyvekkel foglalkozó oldalt?

Szergely Szergejevics Butov: Szia Gábor, Üdvözöllek! Könyvekkel foglalkozó blogot nagyjából 2 éve vezetek. Valahogy rám tört a közlés kényszer… Ez főleg annak köszönhető, hogy az SF terén elég nehéz volt az engem érdeklő művek felkutatása (régebbi kiadásokról van szó természetesen) és így meg szerettem volna osztani az élményeimet másokkal.

Ildikó Tóth: Szia Szergely! Miért pont Téged keresett meg a kiadó?

Szergely Szergejevics Butov: Szia Ildikó! Hehe na ez egy jó kérdés. Anno az egyik barátom lelkendezett a Metro 2033 játékért és figyelmembe ajánlotta a könyvet is. Amit aztán megvettem, elolvastam és hiányoltam a térképet belőle… Természetesen, ha már olvasmány élmény (méghozzá meghatározó, ugyanis az utópia – antiutópia témakört különösen szeretem), akkor blog bejegyzés lett belőle… ebben szóvá tettem, hogy nagyon hiányzott a térkép olvasás közben. A harmadik “szkaja”-nál elvesztettem a fonalat… ja és persze rajzoltam egy kezdetleges kivitelű térképet és kértem a kiadót, hogy “részemre az illő apanázst megküldeni szíveskedjenek” szerintem ez jó poén. Álmomban sem gondoltam, hogy a Kiadó munkatársai is olvassák a cikkem így ez számotokra elég kézenfekvő volt, én nem tudtam róla, hogy ezt tervezitek, csak amikor megkerestetek.

Gyöngyi Mihály: Hogyan készült a térkép, mennyi ideig tartott az elkészítése?

Szergely Szergejevics Butov: Kedves Gyöngyi! Nos, meglehetősen nagy bajban voltam a térképpel, mivel a kiadó által küldött anyagok inkább a grafika – illusztráció irányába mutatnak, mit a térkép irányába. Így egy grafikus barátom segítségével álltunk neki a feladatnak. Ő rajzolta a jelkulcsokat, találta ki a dizájnt, a hátteret és a logót, én pedig foglalkozhattam magával a térképpel. Meggyőztem magam róla, hogy ne térinformatikai célszoftverrel készüljön (pl. ArcGIS) az illusztráció, hanem általános rajzoló programot használtunk (Photoshop). A térkép több 1000 részletet tartalmaz, a feliratoktól a jelzőtáblákig, nagyjából 3 hét alatt készült el az a változata, amiben többszöri ellenőrzés után sem találtam már hibát…. Aztán nyilván ha még is maradt, akkor lehet érte dicsérni, vagy éppenséggel szidni. Amúgy a készítés menetéről írtam egy rövid cikket a blogomra.

Sandor Foldi: Szia Szergely! Egy személyes élmény a térképpel kapcsolatban: a Metro 2033-ból én az angol kiadást olvastam, abban szerencsére volt térkép, így végig tudtam követni az útvonalat. A tulajdonképpeni kérdésem az lenne, hogy mennyire vagy tisztában Glukhovsky többi művével? Esetleg olvastad valamelyiket eredeti nyelven? Ajánlanád?Úgy tudom, még nem nagyon fordították őket.

Szergely Szergejevics Butov: Szia Sándor! Őszinte leszek, februárban találkoztam először Дми́трий Алексе́евич Глухо́вский (Dmitry A. Glukhovsky) műveivel, mivel alapvetően retro SF irodalmat olvasok és csak néha esik be egy-egy újabb mű. Az lenne a szerencsés ha eredeti nyelven tudnám az orosz szerzők műveit olvasni, de sajnos arra nagyon rá kéne készülnöm (25 éve nem tanultam oroszt). Az angol vagy akár a német fordítással kapcsolatban viszont erős a félelmem, hogy fordításkor “orosztalanítva” lett a mű… a magyar fordítás viszont zseniális azt bátran tudom ajánlani neked!

Gyöngyi Mihály: Kaptál tiszteletpéldányt a könyvből a kiadótól? Vagy megvetted már? Milyen érzés a saját munkádat viszontlátni a könyvben?

Szergely Szergejevics Butov: Kedves Gyöngyi! Igen szerencsére kaptam tiszteletpéldányt a kiadótól. Ennek nagyon örülök! Persze ha nem kaptam volna, akkor már megvettem volna! Jó a könyv és ráadásul egy barátom és egy “ismerősöm” rajzolta hozzá az illusztrációt! Komolyabbra fordítva a szót, persze nagyon büszke vagyok magunkra! Az ilyenkor szokásos sablon szöveget kihagynám, hogy az unokáimat fogom vele ijesztgetni! Inkább azt mondom, hogy szerettem volna valamit én is adni (képességeimhez mértem) a magyar nyelven megjelenő SF irodalomnak és sikerült! Szóval nagyon jó érzés és örülök neki!

Gábor Nemes: Jövő héten a kiadó vendége lesz a szerző. (10.28-án, 19 órakor könyvbemutató a Nyugati téri Alexandrában) Találkozni fogtok, lesznek kérdéseid?

Szergely Szergejevics Butov: Pontosan ebben reménykedem én is, hogy fogok tudni találkozni a szerzővel és tudunk váltani pár mondatot. Természetesen készülök pár komolyabb kérdésel a Metró 2033-2034 könyvekkel, azok szimbolikájával kapcsolatban. (Fúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy jól értem-e a műveit? Avagy tévedek és belemagyarázok?) Ha sikerül, akkor írok róla egy cikket, ha esetlen nem, akkor fedje ezt jótékony homály. 

Gyöngyi Mihály: Kiknek ajánlanád a Metró-könyveket?

Szergely Szergejevics Butov: Hogy kinek ajánlom ezt a két kötetes kiadványt?
Nos szerintem bárkinek, aki szívesen olvas SF irodalmat. A Metró könyvek elolvashatóak “egyszerű” SF-nek is, annak pedig kellően izgalmas, sötét, hideg, idegen világ, küszködő főhősökkel, szörnyekkel, ráadásul van egy sajátos orosz íze. Illetve szerintem egy zseniális keresztmetszetét adja jelenlegi az orosz társadalomnak, tulajdonképpen az első részt társadalomkritikának olvastam, izgultam a hősökért és nevettem a szerző poénjain. Szóval tényleg bárkinek!

Ildikó Tóth: Szergely! Te ilyesmivel foglalkozol? Illusztráltál már más könyvet is?

Szergely Szergejevics Butov: Informatikai mérnökként dolgozom, még régebbi munkahelyekkel kapcsolatban végeztem el brahiból egy térinformatika szakot, de az azóta is “vigasz ágon” van tartva, mert nem művelem sajnos. Szóval nem, szó sincs róla, teljesen civil vagyok grafika terén, ez volt az első illusztráció aminek az elkészítésében részt vettem. Rögtön a mély vízbe… rendkívüli módon tanulságos volt, nagyon sokat tanultunk belőle! Ha lesz következő, akkor az nagyságrendekkel jobb lesz, ezt meg tudom ígérni!

Európa Könyvkiadó: Nekünk ez is nagyon tetszik, jó munka volt. Jó helyre került Köszönjük!

Szergely Szergejevics Butov: Ennek őszintén örülök! Mi köszönjük a lehetőséget a bemutatkozásra!

Európa Könyvkiadó: Köszönjük a válaszaid. Találkozzunk jövő héten a könyvbemutatón!

Szergely Szergejevics Butov: Feltétlenül ott leszünk!

“Billi disz iz májkro end szoft” böngészőjét használók kedvéért itt a link:

The 3rd Letter

Bárki jogosan kérdezhetné most tőlem, hogy egyrészt mi ebben az újdonság, amikor a kiadó honlapján régóta fent van a könyv ajánlója? Másrészt hogy jössz te a képbe a kötet kapcsán Szergely?

Nos, egyszer volt hol nem volt, egy nem túl távoli galaxisban, hogy nem tévedt el és megérkezett egy elektronikus levél… de talán kezdjük az elején.

Meg kell, hogy mondjam, hogy ez így nagyon mesébe illő… el is kapott a bűntudat, hónapok óta igaztalanul szüneteltetem a Mellonta Tauta blogot és tartom vissza Szergely Szergejevics Butov-ot (szerény személyem egy másik változata) a mindenféle vackok írásától, vélt vagy valós indokok mentén és erre tessék, itt van! Eztán (második olvasatra) nem kicsit esett le az állam, az Európa Kiadó kis hazánk tudtommal egyik legrégebbi és legnagyobb könyvkiadója (mellesleg a kedvenc szerzőim Abe Kóbó, Burgess, Bradbury, Glukhovsky, Lao Sö, Lem, Orwell, Sztrugackij könyveinek polcomon lévő kiadása tőlük származik), részemről a megtiszteltetés! Majd (harmadik olvasatra) eszembe jutott, hogy régóta érik már bennem a gondolat, hogy szerény képességeimhez mérten, valamivel nekem is illene már hozzájárulni a hobbim (tudni illik SF) épüléséhez (igen, ennek a törekvésnek jócskán ellent bírok mondani a blogom szüneteltetésével). Úgyhogy kapóra jött ez a megkeresés (ritka és szép gesztus volt ez az élettől, hogy precízen a születésnapomra időzítve kaptam), azon melegében igent is mondtam rá (én nem hiszek a véletlenekben). A végzettségemet tekintve egyébként műszaki mérnök vagyok, passzív ágon pedig (ezt jelenleg sajnos nem gyakorlom) térinformatikus szakmérnök, szóval ez szakmai kihívásnak sem volt egy utolsó dolog.

Amikor igent mondtam, még nem tudtam egész pontosan, hogy mit is vállaltam. Persze sejtéseim azért nagy vonalakban voltak róla. Pár térképet már készíttetem, egyet pedig direkt a Metró 2033-hoz, de ezeket mindig térinformatikai problémaként közelítettem meg, ahol a grafikai megjelenítés finoman szólva nem hangsúlyos, sokkal inkább az adattartalom. A kiadó által elküldött munka anyagokból viszont egyértelművé vált számomra, hogy ezt grafikai oldalról kell megközelíteni (könyv belső borítójának illusztrálásáról volt szó), és nem a térképkészítés oldaláról.

Nem vagyok grafikus, szóval a gondjaim nem voltak kicsik, úgyhogy kezdetnek rögtön be is vontam Hornos Tamás grafikus barátomat (az oldala kint van nálam a blogrollon) a munkába.

A helyzetet tovább bonyolította, hogy éppen hosszabb szabadságra készültem elvonulni, így kapásból vesztettünk két hetet.

Újabb teoretikus problémát jelentett a Metró 2033-hoz képest, hogy ott a regény ismeretében készíthettem el térképet, itt viszont ez a mankó nem állt rendelkezésemre (tehát a könyvet még nem olvastam el) és a különböző nyelvű kiadásokhoz eltérő adattartalmú térképek készültek, melyek nézegetése aztán sötétebbnél sötétebb és kanyargós metró alagutakba vezettek. Végül ezt a gordiuszinak tűnő csomót a fordító segítségével sikerül feloldanunk (köszönet érte Bazsó Mártonnak) és szeptember elején gőzerővel nekikezdtünk az illusztráció elkészítéséhez.

Kettéosztottuk a munkát, én a metróalagutak hálózatának, az állomás feliratoknak és az egyéb kiegészítő elemeknek az elkészítésével foglalkoztam (valamit a kiadóval történő kapcsolattartással), addig a barátom kitalálta a dizájnt, megrajzolta a jelkulcsokat, a logót és a háttérképet (ezeket a grafikai elemeket végképp nem tudtam volna a megfelelő igényességgel és határidőre produkálni).

Akárminek a szüretje, mi is lehet ez a dolog? Azon flaszter-betyárok kedvéért, akik soha életükben nem voltak még ilyenen és nincs kedvük gondolkodni sem, a szüret fogalma a következő. Az mberek, akik sok esetben évtizedekkel (több generációs földnél még régebben) ezelőtt feltörték a szűzföldet, fáradtságos munkával (3) termőre fordították azt. Egész évben megfelelően gondozták az adott növényt (trágyázás, kapálás, metszés, kötözés, permetezés, melyiknél éppenséggel micsodával) és imádkoztak (mást nem nagyon lehet tenni) megfelelő időjárásért (több csapadékért, jégverés és fagymentes időszakokért, napsütésért). Tehát (vagyis az előzőekből szigorúan következő módon) ősszel (vagy amikor eljön az ideje) nekiállnak számot vetni a természettel, magyarul leszedik (már ha van mit) a kezük munkáját, a termést. Aki az előző logikailag vázolt folyamatból valamit kihagyva jut el a terméshez (a vásárlók most kímélve vannak), ott valami bibi van (bitófára való imperialista kizsákmányolóra, vagy tolvajra lehet tippelni)(4).
Az, hogy a különböző növények termésének szüretelését más-más névvel szokás illetni, hogy aratás, vagy dióverés ez részletkérdés számomra (mezőgazdászok, borászok, bölcsészek és nyelvészek kíméljenek meg jeligére).

Szóval mi szőlő szüretre mentünk el, ami az ilyenkor szokásos forgatókönyv szerint zajlott le. Könnyű reggeli után irány a pincék, lepakolás, majd a kimentünk a szőlőbe (külön a présház, benne, alatta a pince és távolabb a szőlő). Kezdetnek egy nyelet laza, nem karcos fogópálinka (amúgy az disznóvágáshoz lenne, de akkor minek nevezzem, szedőpálinkának?) csúszott le, majd irány a vödrökért (mondhatnók puttony, de az nem volt sajna) és irány a szedés. A szőlőfürtöket kell meggyőzni arról, hogy a tőkétől (nem, nem a Marxnak a gravitációnak engedelmeskedő töke, hanem a szőlőnek a tőkéje) váljanak meg (de az összest gyerekek, jégbor idén nem fog készülni, megennék a darazsak mire oda jutna), persze meg van ennek is a technikája (ismeretlen), lehet kézzel is, az nehezebb, egy éles késsel, vagy metszőollóval könnyebb. A cérnakesztyű használata praktikus, hajnalban hideg még a szőlő, meg a leve is és nyúltam pár darázsba, akik így méltatlankodva repültek el, nem csíptek meg (vagy nem éreztem). A pálinka meghozta a hangulatot, itt-ott már felhangzott egy-egy „teli vödör” kiáltás a sorok között. A segítők összeszedték és felpakolták az utánfutón lévő zsákokba a leszedett szőlőt. Menet közben odaért a nap is, lekerül a dzseki, a kardigán, és a melegedő levegőben teljessé vált az őszi szín és illatorgia. Senki ne gondoljon ipari mennyiségre, nagyjából másfél óra alatt végeztünk a szedéssel, néhány sor szőlőn. Néhány újabb korty ital után… /Csak meg kellett kóstolni a másik pálinkát is, az volt a szilva. Nem olyan lágy, mint az előző barack, ez karcolt rendesen, még a nyelvem is elzsibbadt tőle (hát mi végre volna az, ha nem zsibbadásra). Meg volt ám házi óbor is (óbornak hívják a tavalyi bort, mert idei még nincs gyerekek, azért mentünk szüretelni, hogy majd legyen), azt vétek lett volna kihagynom, még ha nem is szeretem a félédes vöröset, meg olajos is volt, de nagyon jól esett az édeskésen fanyar zamata az előző „telekszomszéd elpusztítós” (vagy kerítésszaggató, ki hogyan és melyiket issza meg) pálinkára./ visszasétáltunk a pincékhez. Közben megérkezett az utánfutó a szőlővel, na azt kellett a nagy fa erjesztőkádba ledarálni, újabb óra alatt végeztünk is vele. A házigazda remek pörköltet (köröm) főzött katlanban /vagy ha úgy tetszik kotlában, amit kiválóan lehetett volna piszkálni egy kutáccsal, amit imádok, de most nem tettem, tekintettel a fölötte fövő pörkölt és a pernye közötti szükségszerűen laza kapcsolatra/ a szüretelőknek, ettük is ecetes almapaprikával és lágy kenyérrel. Tizenegy óra tájban végeztünk a szürettel és a pálinka és borkóstolgatás is olyan jól sikerült, hogy volt, aki önfeledten elaludt a késő nyárinak is beillő időben, a szomszéd pince tövében (kivételesen nem én voltam). Gyanakodtam amúgy, hogy lesz mindenféle működési zavarom (három fajta pálinka házi borral jócskán leöblítve, körömpörkölttel, azt a városi zsivány pofámat… okozhat-e vajon nekem fejfájást epegörccsel kombinálva?), nos megnyugtatok mindenkit (amúgy sem izgult senki), az ég egy világon semmi bajon nem lett, azon kívül, hogy jóllaktam és tisztességesen becsiccsentettem. Délután szólt a házigazda, hogy nagy a baj, ereszt az fa erjesztőkád, tán még elfolyik a must, menjünk segíteni, fejtsük át két (kimondásra nézvést is szörnyű) hasonló célú, de műanyag kádba. Szerencsére nem volt akkora a baj, mint elsőre tűnt, hamar végeztünk az átfejtéssel-átmeréssel, úgyhogy elég jó eséllyel jövőre fogok tudni inni házi bort. Akkor ez itt a vége fuss el véle? Nyilván meg van az oka, hogy miért kezdtem el ezt a cikket, mivel véletlenek egyszerűen nincsenek… (nem én fotóztam, anno meg pláne nem)

Azért azt érdemesnek tartom megemlíteni, hogy bizony a sok fizikai és a még több fizikai munkába nem lehet korán belehalni (7), de legalább piszkosul megnyugtat. Sőt a 80 éven keresztül elszívott napi egy doboz füstszűrőtlen cigarettába sem könnyű belehalni, ha ez mber egész nap a levegőn dolgozik. Próbálnám meg ezt én megtenni (próbálom), szépen (bár ahogy magamat ismerem csúnyán) fogok a stressz okozta betegségek miatt lefordulni az irodai székről, virtuális munkavégzés (8) közben. Szóval nagyon örülnék annak, ha a hagyományaink nem esnének áldozatul az újabb és újabb generáció- termékszerkezet váltásnak és sokáig volna, aki értené, szeretné és csinálná is az ilyen dolgokat, mint a Szüret…

1.) Valamennyi előnye van neki, idő-frusztrációs szempontból, tokkal vonóval 30 perc alatt érek Pestre dolgozni (az egyharmaddal kevesebb mintha Csepelről járnék).
2.) A városi mber a természettől elzárt flaszterlakó, sápadt, mert nem éri a nap, gübbedt a háta, vasbeton falanszter dobozban tengeti életét, a mesterséges zajban, aminek is (tudni illik nyomorult élete) valódi célja, hogy bio-katalizátor (katalizátor azt az eszközt nevezzük, mely a port, kormot, szennyezőanyagokat, mérgeket áldásos működésével megköti és elraktározza magában, hogy ezáltal, jótékonyan csökkenjen a környezet terhelés mértéke) a szerepe.
3.) Robi-val (kapálógép) sem könnyű dolgozni, elássa magát, kifordul a nyomból. Ráadásul nem mindent lehet Robizni, nem ad jó eredményt (egyszer mondták, hogy pontosan mit csinál a földdel, de elfelejtettem a kifejezést, körül írni meg lusta vagyok), szóval az ásó és a kapa jobb. Aki nem próbálta annak javaslom, hátha megtudja mit is jelent a „vért izzadtam” kifejezés.
4.) Idézet a MSZMP XI. kongresszusának jegyzőkönyvéből, MSZMP KB beszámolója, előadó Kádár János, 71 oldal (amúgy egy nyavalyát van onnan, de rá lehet fogni, mert rajtam kívül senkinek sincs a polcán).
5-6.) Aki nem ismeri ezeket a szavakat, kifejezéseket, az rögvest menjék a sóhivatalba biza és adjon be egy pukedlit az önnön jószágtesteire nézvést való azonnali bírásra alás tekintettel a főispán részére, dupla instálomval, ahogy illik.
7.) Tényleges munkavégzés akkor történik, ha az adott teendőnek jól láthatóan, jól mérhetően van eleje, közepe, vége, mennysége, látszik az értelme (nagyon fontos), célja és a haladás mértéke, felmérhető a befektetendő energia és a végén fáradtan ugyan, de hátra lehet dőlni azzal a katartikus élménnyel, hogy kész.
8.) Ami a 7-es pontban megfogalmazottaktól eltérő tulajdonságot mutat, az a fingfésülés. Amiért még pénzt is adnak, ez manapság teljesen normális, anno vérforraló volt. Ne is erőltessük az egészet, ismerjük fel, hogy kotvány (kutli) aranylábú pótcselekvők vagyunk…

Szükségképpen sok itt a Béla, hiszen a Bélaság teljes három szintre terjed ki, bizony hatalmas ez a Bélabirodalom. Ne bocsátkozzunk teoretikus vitába arról, hogy mivel a Bélák statisztikailag, hajlamra és gyakorlatilag is hamarabb halnak, mint a nejük, ezért manapság már inkább lenne érdemes özvBéláné-birodalomról beszélni. A patriarchális hagyomány az hagyomány… A Bélabirodalom három teljesen szuverén államból áll. Van ugye a legfőbb hatalommal bíró (Náluk van a Kapu!) földszinti Bélák lépcsőháza, akik ugyan nem kitörő örömmel, de átjárást engednek az első emeleti Béla lépcsőház irányába, az ottani Bélák számára, akik bizony az utóbbi időben rendesen meggyengültek, erőik megfogyatkoztak. Első emelet Bélái már nem mindannyian igazi őslakó tulajdonosBélák, van köztük több szőrös talpú, gyütt-ment albérlő, aki nem is biztos, hogy Béla. Az albérlő nemBélák kegyvesztett jogállását jellemzi, hogy számukra még a visszaköszönés sem jár a különböző birodalmak Bélánéitől, nem hogy még az orrukat is beleüssék a Bélaság közügyeibe. Így az sem fog kiderülni soha, hogy vajon az albérlő nemBélák, igazi Bélák voltak-e valójában, vagy sem. Az első emeleti Bélákon túl laknak a második emeleti Béla-lépcsőház Bélái, akiknek hordaszerű átvonulását maga az első emeleti Béláné hangos ciccegéssel, arcrángással és sóhajokkal (átok, átok, átkocska? Béláim, boszorkányBélánék márpedig vannak!) nyugtáz, amikor a gaz és galád külföldi Bélák (második emeletet bitroló Bélák) megzavarják a kerekes szatyrának lépcsőn történő fel vagy le rángatásban. Ezen galád Béla-egyedek szörnyűségesen sötét (Katedrálüveget és nem nyitható ablakot hozzatok Béláim, az kell oda.) territóriumában található az örökös területi villongás táptalajául szolgáló padlásfeljáró, ami egy a semmibe lógó négy méter magas holt tér zár keretbe és egy százhúsz négyzetméteres összközBéla tulajdonú padlásra tátongó, iszonytatóan nyikorgó vasajtóhoz vezet. Amely összközBéla tulajdonú padlást a különböző birodalmak Bélái (inkább Bélánéi) rajtaütés szerűen felkommandózva, gondosan kémkedve, titokban zug-elárasztanak nagyméretű lomokkal, amit a többi Béla későbbiekben mélységes felháborodása és vitája követ.

• Kedves Bélatársak, ki pakolt már megint fel egy komódot és két kerevetet a padlásra?
• Fél éve takarítottuk ki a Bélánéval! Nem Béláné, nem azzal a Bélánéval, hanem a másik földszint kettes Bélánéval és az Urával, magával a földszint egyetlen Bélájával!
• Mit képzel a második emelet kettes Béláné magáról? Hát én, a földszint kettes Béláné életemben nem jártam a második emelet padlásán!

Nincs mit tenni Béláim, a lom bizony fent marad, mert az össznépiBélák nem vegyülnek az emeletbirodalmakkal és nem köz-cipekednek gazdátlan, akarom mondani Bélátlanított lomok eltávolítása érdekében.

• Különben is a második emeleti Bélák mind szégyelljék magukat, mert sokkal kevesebbet takarítanak, az összközBéla padlás feljáróját takarítani nem is lenne szükséges, söprögessenek inkább lentebb.

És akkor még a Bélaház környös-környékén a hó eltakarításának ősi problémájáról nem is beszéltünk.

• Apropó a földszint egyes Bélánét és az unokáját, a kis Béluskát a múltkor majdnem agyonütötte az olvadástól a második emeleti Bélák sátortetejéről lezúduló hó!

Ugyan Béláim, ez nonszensz. Minek mászkál a földszint egyes Béláné Béluskája arra? Szó sem lehet róla, hogy a második emeleti tetőre hófogót szereltessünk összközBélaköltségen!

• Apropó tető, Béláim ez azon második emeleti Bélák problémája, hiszen ők azok, akik beáznak! Minek emigráltak olyan magasra, a második emeleti birodalomba?
• Csak nem gondolják Béláim, hogy mi a földszinti Bélák fogjuk kifizetni az ő külön bejáratú háztetőjük javítását?
• Különben is az első emeleti hármas Béláné szégyellje magát, mert a kutyája (szintén első emeleti Bélakutya) a múltkor odahányt a lábtörlőmre…

Újabb területi villongás színtere a földszinti Bélák-lépcsőháza alatt pokoli mélységben tátongó eredetileg összBéla tulajdonú pince és légoltalmi pince, amit a földszinti Bélák egy időben sikeresen elfoglaltak a többi Béláktól, lezártak és évekig sikeresen meg is védelmeztek mindennemű kóbor Béláktól. Feltört pinceajtók, levert lakatok sora, kipakolt pincerekeszek (ebben a szörnyű viadalban az ötven kilós fa szekrény, a harminc kilós box-zsákostúl úgy tudott nyomtalanul eltűnni, mint a könnyű röptű pinty) és gyorsvágóval (népszerűbb nevén flex) fél centis acél ajtóból hangtalanul kivágható komplett zárak jellemezték ezt a csatát.

• földszint négyes Béláné ki kell ürítenie a légoltalmi pincét, mert jönnek ellenőrizni és büntetnek érte, ha tele van lomokkal!
• Mit képezel a második emelet kettes Béláné magáról? Hát én a földszint négyes Béláné nem tartom elfoglalva és lezárva sem a légópincét, sem a mosókonyhát! (Pedig de!) Életemben nem is jártam ott!
• Na de Béláné! Nem maga, a másik Béláné, az a hazudós közképviselettel megáldott! Ki jönne ellenőrizni ide, ha a Bélaház teljes egészében a Bélák tulajdona? Mi Bélák nem vagyunk kötelesek erre figyelmezni, a VGV-seknek (gyk. Városgarázdálkodási Vállalat anno), nincs itt már közük!
• Béláim esténként zárni kell a kaput, mert éjszaka illetéktelenek mászkálnak ki-be, akik nem is Bélák!
• Nekem már két biciklimet is ellopták a lépcsőházból Béláim!
• Minek támasztja ki a kaput állandóan a földszint egyes Béláné, minden nyitva van örökké, mint a bárcások hátsója! Mi Bélák nem fogjuk magát összközBélabiztosításon kárpótolni, kössön biztos-írtást a lakására!

De jaj, a szegény Béláink élete nem csak soha véget nem érő Béláskodás. Sajnos gyülekeznek a viharfelhők a Béla birodalom felett, az utóbbi időben felütötte a fejét a métely. Baj lesz Béláim, baj lesz itt ebből, már ha megérjük, mert jön erre a gonosz világra az armageddon, a gyónás lehetőségének fenntartása nélkül! Ezt én magam mondom az első emelet legfőbb és nem mellesleg az üdvözülés kapujában tántorgó (esetleg már térgyeplő?) Béláné!

Elő-katarzis:

A Bélaház összBélainak évi rendes gyűlésén, természetesen az albérlő nemBélák tejes kizárásával, határozat született a Bélák lakta lépcsőház birodalmak társadalmi munkában történő kifestésére.

• Festeni kéne Béláim, festeni kéne…
• Igaz, hogy lassan a fejünkre szakad a tető, de a földszint egyes Béláné kis unokája a Béluska állandóan a falon biciklizik, azért ilyen koszos minden!
• Hát ezt a gyanúsítgatást kikérem magamnak Béláné, a Béluskának nincs is biciklije!
• Most épp nincs Béláné, de volt neki!
• A földszint kettes Béláné nem jön ki?
• Béláné, már szóltunk neki, biztosan ken.
• Mit csinál Béláim?
• Mondom, hogy ken, nem értik?

A földszint kettes Béláné egy karéj hagymás zsíros kenyérrel a kezében, kipirult arca jelenik meg az ajtóban, bizonyára már előitta magát az esti zug-nemiélet reményében, hiszen nagyok már a gyerekek, láttak már olyat. Bódultan a ledolgozott műszak után részére dukáló, a jellegzetes szabad cianid vegyületektől keserű aromájú kannás adagjától csodálkozva pislog a Bélákra.

• Jól van már, muszáj voltam kenni! Olyan éhes vagyok, hogy majd kiesik a szemem!
• Földszint kettes Béláné, az Ura a Béla ugyan elvállalná-e a földszinti Bélák lépcsőházának kifestését társadalmi munkában?
• Nem tudom Béláné, az nagyon nagy munka lenne egész odáig fel! Megkérdezem az én drága Bélámat az ügyről!

Földszint kettes Béláné két percenként rohangál be a lakásba és tele szájjal üvöltve, nyálasra rágott ételdarabkákat köpködve szerteszét és kérdezgeti Béláját, a Nagy Vállalásról, vagyis a fényes festő ösvényről.

• Hát a többi Bélák lépcsőházát ki festi ki? Ha azt is kifesti valaki Béla, akkor az én drága Bélám bizony vállalja!
• Hű! Hallották mindannyian Béláim? A földszint kettes Béla elvállalta!

Igen feszült a Bélák keble a büszkeségtől! Egy valódi hamisítatlan földszinti Bélától igazán szép gesztus ez! Mivel, mint az köztudott a Bélák évtizedekig sokat gondolkodtak ám közösen. Anno a pálinka és diktatórikusan kormányzó falueszeBéla, vagyis az Igazi földszinti házmesterBéla hatása volt! Hm, de hol van Ő már…

Így hát földszint kettes Béla már hétfő reggel hétkor javában glettelt és a földszint hármas Béláné frissen beépített kínai szabvány szerinti biztonsági ajtajának kivitelezési hiányosságait egyengette spaklival, bő káromkodások és magyarázatok közepette, ha kell, ha nem. Eközben földszint egyes Béláné és földszint négyes Béláné szorgalmasan álltak felette és osztották számára a szükséges észt.

• Anululu unga bunga spakli és gereblye a nem jóját gyere be! Mondta felbőszülve földszint kettes Béla.
• Földszint egyes Béláné, mit mondott a mi egyetlen drága földszinti Bélánk? Jaj de szorgalmas ez az ember!
• Földszint négyes Béláné, meg mondom magának őszintén, hogy ha azt mondaná nekem a mi egyetlen Bélánk, az a drága ember, hogy „földszint egyes Béláné, szívesen kinyalja a seggem” akkor is bólogatnék neki, mert olyan gyorsan beszél, hogy nem értem. Meg már süket is vagyok, tudja Béláné a kor!
• Na ja, ahogy mondja Béláné!

Így esett, hogy az összközBéla összefogás elvezetett a Bélabirodalmak lépcsőházainak kifestéséhez.

Katarzis:

Hétfő éste hangos csörömpölésre futott össze a Bélabirodalom apraja nagyja. Nagy baj történ itt Béláim, leszakadt a frissen festett falra, frissen visszaszerelt rövidebbik lépcsőkorlát!

Kezdhetjük előröl a felújítást, hát ki vitte végbe ezt a vandál pusztítást?

• Mert az a Jóska gyerek megint kiment cigizni! Hát nem igaz, hogy annyira kell támaszkodni, hogy leszakadjon a korlát!
• Anululu unga bunga pemzli és derelye a nem jóját gyere be! Mondta most már végképp felbőszülve a legszebb álmából felriasztott földszint kettes Béla.
• Földszint kettes Béláné, mit mondott a mi egyetlen drága földszinti Bélánk?
• Azt mondja földszint egyes Béláné, hogy ő ugyan vissza nem szereli a korlátot, mert tiszta téglapor lesz a frissen festett fal!
• Már pedig Béláim a korlátot vissza kell szerelni, hiszen ez a Jóska gyerek rászorul a támaszkodásra! Nem tud majd közlekedni!

Igen Béláim, azért történt ez a szörnyű égbe kiáltó rongálás, mert egyesek nem átallnak fél lábon ugrálni fel le a lépcsőn, ezt én mondom a földszint négyes Béláné! Valamikor régen ez a Jóska gyerek is tisztességesen viselkedő földszinti Béla volt, csak hát leszakította a fél lábát a gép. Na hát aztán már ő nem lehet igazi Béla, hanem csak a Jóska! Na de ne féljenek, meg is fogom mondani a magamét a feleségének, annak a (majdnem Bélánét mondtam) földszinti Jóskánénak, hogy nyugodtan vegye fel az Ura a műlábát, hát fiatal még és lépkedjen tisztességesen emelt fővel a lépcsőn, mit minden rendes Béla! Töri a csonkot, lári-fári, nekem is nyomja a tyúkszemem a mamusz, még sem ugrálok fél lábon! Vegyék tudomásul, hogy itt igenis Bélás rendnek kell lennie, nem ütheti fel a fejét mindenféle Jóskaság, mert itt a Bélabirodalomban minden Bélaság a király!