Mellonta Tauta

A kötetben két sajtóhibát találtam, az előbb felsoroltakat leszámítva színvonalas könyvet vehetünk kézbe.

Nehéz helyzetbe kerültem ezzel az ismertetővel. Nehéz egy olyan regényről ismertetőt írni, az első olvasás élményének totális szétrombolása nélkül, ami lineáris. Ugye a metró kötött pályás közlekedésre alkalmas vonal, ebből következően az ezt követő történet is lineáris. Minden esetre megpróbálom nem hazavágni mások örömét, tehát a főszereplő körüli történésekre kevésbé fogok koncentrálni (de akkor miről is szól ez a cikk?).  :-P

Előre bocsájtom, a rossz könyveket gátlástalanul leteszem, nem olvasom végig (harminc múltam, nekem erre nincs időm), ezt a könyvet pedig örömmel olvastam végig.

Tehát akkor szögezzük le, Dmitry Glukhovsky csapnivaló SF írónak! A regénye számomra kevés új SF elemet, friss SF ötletet hozott. Olvasása közben sorban jöttek szembe (köszöntek vissza) a sokszor feldolgozott klisék, amiket régebben olvastam már, mástól, máshol…

Viszont azt el kell ismerni, hogy nem ócska ponyvát és nem tucat SF könyvet vehetünk kézbe, a regény értékét az író egyedi hangvétele, megragadó stílusa adja és még valami plusz, ami…

Mellesleg Glukhovsky remek kritikát írt az orosz társadalomról, annak bizonyos szegmenseit (résztvevőit) direkt módon karikírozta ki, amit személy szerint rettenetesen élveztem. Igen, továbbra is a Metró 2033 című írásáról van szó.

Ha esetleg a társadalomkritika részébe nem kívánunk belegondolni, végül is SF-et olvasni szórakozásképpen is lehet (elgondolkozni rajta nem kötelező), akkor nevezzük mégis nyugodtan posztapokaliptikus SF műnek, nagyszabású disztópiának az írását, ahol olyan lebilincselő világot gyúrt össze (ugyan meglévő SF elemekből), ami jellegzetesen orosz, egyedi, könyörtelen, borús atmoszférájú és zseniális.

Bizonyára tisztelgés Arkagyij és Boris Sztrugackij munkássága előtt, tudni illik több elemet is egy az egyben átemelt a Piknik az árokparton (kisregényből) – Stalker (forgatókönyvből), ha nagyon erőltetem (miért is ne tenném?), akkor a Tarkovszkij-féle Stalker film atmoszférája köszön vissza. Ezen kívül ráismertem több más alkotásra, Ray Bradbury – Marsbéli krónikák, valamit a Stalker – Shadow of the Chernobyl című FPS játék elemeire biztosan alaposan rápillantott a szerző.

Boncolgassuk egy kicsit a könyv fő motívumaként választott alaptörténet (azért, mert rajongom a disztópiákért) naivságait.

Az mberi civilizáció a XXI. század első felében kirobbant atomháborúba belepusztult…

A moszkvai metróban találjuk magunkat, ahol a túlélők kisebb-nagyobb városállamokba (majdnem város-állomást írtam, pedig az) szerveződve élnek, nem egészen békességben egymással és a környezetükkel.

Furcsa, a túlélők törekednek arra, hogy könyveket szerezzenek be, legyen oktatás, a gyerekek tanuljanak meg oroszul (milyen más nyelven kéne vagy lehetne?) beszélni, írni, olvasni, de a katasztrófával, a légkör állapotával, a miértekkel nem igazán foglalkoznak. Táváris, ön tényleg biztos benne, hogy elpusztult az egész mberiség? Ez nem tisztázódik megnyugtatóan (legalább is ebben a regényben nem). Ez az első komoly logikai hibája a műnek.

A XXI. század első felére eljutottunk odáig, hogy megszámlálhatatlan tévé és rádióadó a nap 24 órájában ontja magából a rádióhullámokat, amiket készülékek segítségével figyelemmel kísérünk (alapvető igényünk). Százezres nagyságrendben keringenek felettünk a különböző célú műholdak, az Internetről már nem is beszélve. Ezekkel az „eszközökkel” ezt a tézist (mármint mberiség végpusztulását) viszonylag könnyedén ellenőrizhetjük le. A metróban még egy nyamvadt rádióamatőr eszköz sincs rendszeresítve erre a célra, hogy az étert figyelje vele valaki (1). Ettől olyan 60-as 70-es évekbeli CCCP SF színezete lett az egész történetnek.

A túlélők tényként fogadják el az mberiség közel teljes pusztulását, a helyzet megváltoztathatatlan voltát. Süketen és vakon kuksolnak az atom biztos óvóhelyükön (2), ahonnan csak a Sztalkerek hajlandóak megfelelő díjazás ellenében kijárni a felszínre.

Nekem logikusnak tűnne, hogy ha a katonai létesítmények és városok voltak a bombázás elsődleges célpontjai, akkor még mindig ott van az ázsiai kontinens harmadára kiterjedő vidék, ami anno közel lakatlan volt, most viszont lakható lenne. Védőruha, gázálarc, AK, doziméter és dáváj a radioaktív város alól, irány a felszín! A regényben néhány gépesített harci egységről szóló mendemonda hivatott végérvényesen beigazolni a bolygó teljes felszínének mberi életre való alkalmatlanságát.

További problémám az alapvető „közművek” kérdésének kidolgozatlansága. Honnan van évtizedekkel a katasztrófa után a villany (karbantartás nélkül milyen erőmű termeli)?

Szűrik az ivóvizet, de az hogy kerül le oda, van vezetékes víz, vagy becsurog a rádioaktív esővíz? Milyen eszköz emeli ki a földalatti metróból a csapadék és rétegvizeket (mert az elönti ám)? Hogyan kezelik a szennyvizet és a keletkező szerves hulladékot (fertőzés veszélyes)? Honnan van szűrt levegőjük, hova vezetik el a felesleges gázokat, égéstermékeket (disznót tartanak, alkoholt erjesztenek, lélegeznek, tüzet raknak, főznek, kőolajszármazékokkal működő berendezéseket használnak)? Értem, hogy az oroszoknál minden bálsój, szóval sok és nagy létfenntartó berendezés van, de húsz év használat után? Nem annyira hárásó! Kik tartják karban ezeket a gépeket?

Érdemes lett volna bele szőni (benne hagyni) a „központi bizottság állami beavatkozásának” lehetőségét.

Az élelmezés logikusan ki van dolgozva, gombatermesztésre épülő lábasjószág és disznótartás. Mindenki null-szénhidrát (rizs, burgonya, tészta, kenyér mentes) diétára van fogva, csak állati és növényi fehérjét és zsírsavakat visz be a szervezetébe. A vitamin tabletták a felszínről vannak, ez amúgy logikus lenne (nélkülük mindenki skorbutot kap), de az előzmények tükrében nem az. A felszín nem élhető a radioaktivitás miatt (radioaktív por? azt már régen bemosta az eső a metróba.), akkor az onnan hozott tárgyak (pláne a gyógyszerek) miért maradnak használható állapotban. Két évtized elteltével felmerül bennem a lebomló hatóanyagok, lejáró szavatosság kérdése.

Hogyan néz ki két évtized használat után a villanykörte, neoncső vagy az autó akkumulátor? Mennyire működik egy húsz éve minden nap használt AK?

Arról már nem is beszélve, hogy rendszeres orvosi ellátás, fogorvos nélkül a várható élettartam van vagy 30 év. Egyetlen influenzajárvány képes lett volna a teljes metró lakosságát kipusztítani.

Elvtársak évtizedek óta ülnek az állomásukról kivezető alagutakban 300-500 méteren felállított őrposztjaikon és várják, hogy kidugja valami másképpen gondolkodó felforgató elem, söpredék, vagy rettenetes torz mutáns a fejét a sötétből.

Igen, a felszíni radioaktivitástól mutálódott növény és állatvilág… Értem az író azon dilemmáját, ha evolúciós szempontból megfelelő időbeli távolságot választ az atomháború és az új fajok megjelenése között, akkor nincs lehetőség a 2000-es évekből örökölt technika, felszerelés használatára. Így viszont (Csernobili baleset zónájában sajnos pontosan „kitesztelve”) nagyon „kikönyököl” a robbanásszerű mutáció, a mutálódott fajok villámgyors és specializált evolúciója. (3)

Szóval ott tartottam, hogy a cselekmény vezetése erősen lineárisra sikerült. Ahogy a főszereplőnk Artyom, meghatározott céllal megy a metró alagutakból az állomásokra és onnan ismét az alagutakba, úgy jön szembe az éppen aktuális „entitás” (4) (5). Érdekes, hogy az oldalra történő „kilengést” a történetvezetés szigorúan „büntet” (lásd Kreml, vagy a felszínről történő visszatérés esete), az alagutakban visszafelé is „lehetetlen” menni (lásd csövek, vagy anomáliák). Ennek az a következménye, hogy az író sorban veszi elő és süti el az ötleteit, amik viszonylag rövid idő (rövid távolság alatt) ki is futnak és jön a következő.

Megemlíteném még a Fehér féreg szektát, itt az író végre rendesen elengedte a fantáziáját és elképzelte, hogy milyen formában lehet létezni a metróban a gazdálkodás híján élelem, a közművek híján iható víz és világítás nélkül.

Biztosíték leverő gyanús Artyomka nyiladozó mentalista képességei és annak taglalása, hogy vajh ő-e a kiválasztott (Neo te vagy az? Vedd már be a kéket, vagy a pirosat…), ebből következik a csattanó is, a 24. óra 59-edik másodpercében (6). 

A könyvnek van folytatása is Metró 2034 néven, hátha abból több minden is kiderül, várom már a megjelenést és remélem, hogy nem kell újra térképet rajzolnom hozzá!