Mellonta Tauta

A nyelvi korlátok áthidalásában M. Nagy Miklós volt segítségünkre.

Dmitry Glukhovsky: Jelenleg hivatásszerűen írok.

Szergely: Mesélne arról, hogy melyek voltak azok a klasszikus és kortárs orosz sci-fi írók, akik hatást gyakoroltak a munkáira, illetve kik azok, akiket szeret olvasni?

Dmitry Glukhovsky: Kamasz koromban kizárólag fantasztikus irodalmat olvastam, később azonban a legtöbb fantasztikus mű kezdett unalmassá válni. Azok az írók, akik kizárólag kalandokat írtak le a műveikben (az író a hard-scifi tematikára utal) azok, már nem szereztek nekem semmilyen örömet. Azok az írók maradtak számomra fontosak, akik ezeket a fantasztikus vagy tudományos fantasztikus elemeket felhasználva, az embert és a társadalmát különböző szituációkba, konfliktusokba helyezve feltárták változásainak esetleg fejlődésének központi kérdéseit, lehetőségeit.

Értem ez alatt azokat a műveket, melyekben az emberi lélek és személyiség fejlődés fontosabb, mint a kalandok és a technológia.

Négy olyan írót tudok említeni, akik ezt az élményt át tudták adni nekem; a Sztrugackij testvéreket, Stanislaw Lemet és Ray Bradburyt. Természetesen elismerem Asimov prófétai zsenialitását, rokonszenves számomra Clifford Simak és megmaradt bennem afféle gyermekkori nosztalgiaként Kir Bulicsov művei iránti szeretet.

A tudományos fantasztikus írók közül keveset lehet igazi írónak nevezni. Ez alatt nem azt értem, hogy a tudományos fantasztikus tematika lenne valamilyen tekintetben hiányos. Bár ezt a műfajt a legtöbb helyen gettóba zárják, sajnos ez a tendencia a modern orosz irodalmi nézőpontra is jellemző. Úgy gondolom, hogy a grafománok számára egyfajta menedéket, járhatóbb önkifejezési lehetőséget biztosít a fantasztikus irodalom, mint a „magas-irodalom”. Könnyebb technokrata sci-fi könyvet írni, mert nem kell az emberi lélekkel foglalkozni, csak ki kell találni mindenféle kalandokat.

Ahhoz viszont, hogy „magas-irodalmat, vagy komoly irodalmat” műveljen az ember, elég jól kell ismerni az emberi természetet. Akiket említettem, igazi nagybetűs írók, anélkül, hogy bármiféle a tematikai könnyebbséggel élnének, a sci-fi adta lehetőségeket kihasználnák, ezáltal könnyebb utat keresve a műveikben.

Rhewa: Az Ön számára ezek szerint az a történet, ami voltaképpen csak a technológiákkal és a tudománnyal játszadozik és úgymond „elméleteket gyárt” például az űrutazásról, vagy egy bolygó kolonizálásáról, de nincs mögötte igazi emberi történet, az voltaképpen nem is igazi sci-fi?

Dmitry Glukhovsky: Igen ez tudományos fantasztikus tematika, de nem tartom igazi irodalomnak.
Mi értelme volna bármilyen tudományos felfedezést vizionálni, ha az író nem tudja kifejteni azt, hogy ez milyen hatással lehetne az emberek sorsára, lelkére, vagy a társadalmukra.

Eszembe jutott még Philip K. Dick – The Man in the High Castle (1962) /Az ember a Fellegvárban/ című műve. Vele az a helyzet, hogy miközben vannak olyan könyvei, mint a fent említett mű, ami pszichológiailag nagyon finoman ki van dolgozva, van rengeteg olyan írása is, ami egyszerűen olcsó ponyvairodalom. Dick köztudottan LSD-vel élt, talán ez okozhatja a művei közti markáns különbséget, amitől olyan érzése támad az embernek, mintha nem is ugyan attól a szerzőtől olvasna. Valami egészen elképesztő, hogy milyen pontos prognózisokat tudott megfogalmazni. Nem vagyok biztos abban, hogy igazán írónak lehetne tekinteni, de az biztos, hogy a XX. századi tudományos fantasztikum egyik legérdekesebb, legkiemelkedőbb képviselője.

Szergely: Mi volt az az inspiráció, ami elindította az írás irányába, miért pont a disztópia irányába hajlik? Három könyve lesz hamarosan nálunk elérhető, ha jól tudom mindegyik disztópikus írás.

Dmitry Glukhovsky: Miért nem utópikus könyveket írok? (mosolyodik el a szerző) Mert az utópia egyszerűen unalmas, az embert mindig a konfliktus érdekli. Összeütközése másokkal, önmagával. Ha az életben minden jól megy, minden édes, akkor miről lehetne egyáltalán írnom? A hős csak az ellenállásban tud megszületni. Ha a karakternek nincs mivel szembeszállnia, akkor egyszerűen nincs miről írni. A klasszikus mítosz is arról szól, hogy a hős meggyőződésből, belső indíttatásból próbálja átalakítani a világot. Ez nem olyasmi, amit mi (sci-fi szerzők) kitaláltunk, hanem ez egyszerűen az ember természetében mélyen benne gyökerezik.

Rhewa: Az előző kérdéshez ugranék vissza egy pillanatra, mi a véleménye Aldous Huxley Szép új világ című munkájáról?

Dmitry Glukhovsky: Nem olvastam sajnos Huxleyt, de olvastam George Orwell 1984-ét, Jevgenyij Zamjatyin – Mi című könyvét, és mind a kettő nagyszerű történetnek tartom. Minden disztópia egyébként arról szól, hogy egy adott társadalmi helyzetet a legszélsőségesebb formájáig eltúloz az író. Azt hiszem, hogy minden jó tudományos fantasztikus mű valamilyen mértékben társadalmi töltéssel is kell, hogy bírjon. Sokkal érdekesebb, hogy ha nem valamiféle absztrakt, kitalált ötlettel foglalkozik egy disztópia. A legjobb, ha a jelen tendenciákat fokozza egészen az abszurd szélsőségig. Minden olyan társadalomban, ahol a szabadságot valami fenyegeti, ott a disztópia nagyon is aktuális téma.

Szergely: Talán furcsán fog hangozni ez a kérdés, de honnan jött az ötlet? Miért pont a moszkvai metrót választotta a története helyszínének?

Dmitry Glukhovsky: Azért mert ez a hazám, ott nőttem fel. Sokkal logikusabb, és hitelesebb, ha arról írok, amit ismerek és szeretek, mintha valamilyen konjunktúrás megfontolásokat figyelembe véve mondjuk New York-ba helyeztem volna a történetet. Különben is, Manhattant már százezerszer lerombolták, ebből már mindenkinek elege van. Rengeteg olyan ember van, aki boldogan olvasna egy könyvet arról, hogy milyen a lerombolt Moszkva…

Szergely: ettől a véleménytől elhatárolódom...
Dmitry Glukhovsky: (mosolyog, szatirikus éllel folytatja): Ez akár magyar, lengyel, cseh, ukrán, német, japán, de még az orosz olvasónak is érdekes lehet.

Szergely: Azt olvastam, hogy 2002 környékén írta az első novelláját a Metró 2033 világáról, amit saját weboldalán tett közzé, majd ez a történet szépen lassan fejlődött, átalakult. Ez az oldal változatlanul elérhető. Mi a különbség az online és a kiadott Metró 2033 között?

Dmitry Glukhovsky : Ahhoz, hogy erre válaszolni tudjak, először is azt kell elmagyaráznom, hogy a Metró 2033 nem egyszerűen egy akció thriller. Annál, hogy milyen kalandokon megy át a főhős, sokkal fontosabb az, hogy milyen gondolatok forognak eközben a fejében. Nem csak arról van szó, hogy mindenféle ellenséggel kell megküzdenie és mindenféle harcokba keveredik. Minden egyes állomáson új gondolatokkal, új eszmékkel, új vallásokkal ismerkedik meg. Keresi azt az eszmét, amiben ő maga hinni tud, mindezek hatására a benne megfogalmazódó egzisztenciális kérdésekre próbál választ találni, meglelni a helyét és feladatát az életben. Ezért annak ellenére, hogy az élményei a nihilizmus felé löknék, afelé, hogy azt gondolja, hogy senkiben és semmiben nem lehet hinni, ő más következtetésre jut.
Arra, hogy neki igen is van feladata az életben, és ezt a feladatot, ha törik, ha szakad végre is kell, hogy hajtsa. A regény első változatában, amikor eljut ehhez a gondolathoz, egy eltévedt golyó megöli, mielőtt még eljutna a Polisz-ba. Ez volt az én válaszom az ő kérdéseire, az ő keresésére.
A kiadók ezt váratlan fordulatnak gondolták, és nem is jelentették meg a könyvemet. Az olvasók közül is sokan felháborodtak ezen a fejleményen. Akkor úgy véltem, hogy engem nem érdekel senki, így ahogy van, az interneten publikálom a könyvemet, nem baj, ha ők nem értik meg az én zseniális elgondolásomat.

Szergely: Szerintem zseniális lett volna így is…

Dmitry Glukhovsky : (mosolyog) Voltak aztán olyanok is, aki bíráltak és azt mondták, hogy eladnám magam a piacnak, a kapitalizmusnak, ha mégis átírnám a történetet. A regény átírásának valódi apropója az lett, hogy unatkozni kezdtem a munkahelyemen. (mosolyodik el ismét) Rájöttem, hogy szeretném folytatni Artyom kalandjait. Megadtam magam azon internetes olvasóim nyomásának, akik követelték a folytatást. Szóval az első változat tulajdonképpen fele akkora, mint a végleges verzió. A munkának két évvel később kezdtem neki, interaktív formában. Fejezetenként közöltem az interneten, az erre érkező olvasói reakciók befolyásolták, hogy miként alakuljon tovább a történet.

Szergely: Jól értem azt, hogy a 2033 végén Artyom azzal, hogy leveszi a gázálarcát, gyakorlatilag öngyilkos lett?

Dmitry Glukhovsky: Nem. Kifejtem… van Makszim Gorkijnak egy elbeszélése, (Ének a sólyomról olvasható a MEK-en) egy kígyóról és egy sólyomról. A sólyomnak eltörik a szárnya, haldoklik és lehullik egy barlangba. A barlangban találkozik egy kígyóval, aki beszél hozzá. A végén a sólyom meghal és a kígyó ott marad a barlangban.

Artyom megérti, akár csak a Gorkij műben a kígyó, hogy aki csúszás-mászásra született, az repülni nem tud. A Metró 2033 utolsó fejezetének címével -Földnek szülöttei-, erre próbálok utalni.

Szergely: Pedig azt gondoltam, hogy ez az egyik legerősebb képe, amit használ.

Nem gondoltam arra, hogy a sugárzás miatt Artyom meghalna. Utazásának elején az alagútlakók számára a feketék a démonizált ismeretlent testesítik meg. A történet végén azonban, amikor Artyom ráébred arra, hogy kik is ők valójában, már késő, a sztalkerek megsemmisítik a „fészket”. Az emberek az alagutakban csak a csúszó-mászó életmódot ismerik, képtelenek arra, hogy más perspektívát is magukévá tudjanak tenni, ezért nem tudják felfogni azt, hogy kik is a feketék.

Artyom ráébred arra, hogy az új humanoid faj kiirtásával megfosztották magukat attól a lehetőségtől, hogy újra a felszínen éljenek.

Amikor leveszi a gázálarcot a fejéről és elindul visszafelé a metróba, az utolsó szava az, hogy haza, mert más otthona sem neki, sem az emberiségnek most már nem lehet.

Folytatása következik!